Az ember megszületik, és máris egy hideg, idegen, rideg világba csöppen, és az első, amit ezen a világon tesz; Sírni kezd.
Aztán odateszik az édesanyjához, és ekkor azt hiszi minden rendben lesz.
És nem tudja, hogy téved, nem tudja, hogy most kezdte el azt a küzdelmet, amely egész életén át végig kíséri.
Aztán felébred és sír. Majd alszik. És újra sír.
És ez váltakozik amíg él, kisebb nagyobb szünetekkel. Az ember vagy „alszik”, vagy „sír”.
Gyermekfejjel rácsodálkozik a világra, nem érti, a felnőttek miért nem értik az egyszerű dolgokat, hiszen a világ vagy fekete, vagy fehér. Tudja, érzi, majd Ő lesz az, aki megváltoztatja ezt az egészet, Ő fogja megváltani a világot.
Szép lassan felcseperedik, és ahogy nő, úgy veszi észre, hogy bizony a világ nem fekete, vagy fehér. Lassan észreveszi, lassan az élet megérteti vele, hogy a szürke szín is létezik. És ekkorra már középkorú, és ekkorra már Ő is beleszürkül a világ szürkeségébe. És tudja, hogy nem Ő fogja megmenteni a világot, hiszen Ő is csak egy kis szürke emberke a sok szürke emberke között. És innentől már csak a túlélésre játszik. Megfeleljen a szürkesége a szürkeségnek. Dolgozik, hazamegy, alszik, dolgozik, hazamegy, alszik. Talán évente egyszer elmennek üdülni, és azt hazudja magának, hogy az élete jó. És ez így megy napról napra, hónapról hónapra, évről évre.
Nyugodt, mert szürke, és nem is gondol rá, hogy a szürkesége változhat. Egyre idősebb, egyre szürkébb, egyre csak halnak meg mellőle az ismerősök, barátok, de nem érzi, hogy neki bármi baja is lehetne. Hiszen Ő csak egy szürke kisember a szürke kisemberek között.
És egyszer elindul dolgozni, és aznap este már nem jön haza. Balesetet szenved. Ostoba nevetséges balesetet. És aznap ez kétszer is az életébe kerülhetne.
Nem hal meg, attól rosszabb. Életben marad.
De ez az élet már más. Mondhatni másodjára is megszületik, de most nem tehetetlen, mint akkor. Most már tapasztalata van az életről. Jó sok. Most már szét tud nézni a világban, és vissza is tud tekinteni.
És amit ott lát, az elborzasztja.
Látja a rengeteg elmulasztott időt, amit nem azzal, nem azokkal töltött, akit, akiket szeret.
Azt látja, hogy a felesége hívja bevásárolni, és azt is látja, hogy Ő nem megy. És látja, amint a Felesége a sötétben, hidegben cipeli a szatyrot, és látja, hogy Ő otthon marad egy ostoba játék előtt ülve a melegben.
Azt látja, hogy a felesége hívja a városba, csak úgy kirakatokat nézni.
És Ő nem megy. Hülyeség, mondja, és otthon marad meccset nézni.
És most, hogy ezeket látja, sír. És tudja, milyen ostoba volt akkor.
Most már tudja, hogy el kellett volna mennie bevásárolni, elvenni a nehéz szatyrot attól akit szeret, és megfogni a kezét, ha már az úgy is üres lett.
Most már tudja, hogy el kellett volna mennie kirakatokat nézni, mert nem a kirakat a fontos, hanem az, hogy együtt legyen azzal, akit szeret. Fogja a kezét, együtt szörnyülködjenek az árakon, hangosan nevessenek a fura holmikon, mert erről szólt volna az a séta, és nem a kirakatokban található dolgokról.
Csak nézi a múltat, és egyre jobban borzad. Szörnyülködik azon, amit lát, és szégyelli magát.
Szégyelli, hogy nem tett meg apró dolgokat annak, akit mindennél jobban szeret.
Most már tudja, mit kellene tegyen, de nem tudja; nem késő-e megtenni.
És egész éjjel csak nézi, ahogy alszik a Felesége, nézi mennyire szép, és egész éjjel csak bocsánatot kér tőle az elmulasztott időért. Azokért az időkért, amikor megbántotta, amikor nem mutatta ki, hogy mennyire szereti, amikor nem volt mellette, pedig mellette lehetett, mellette kellett volna, hogy legyen, hiszen az élet egy pillanat alatt és bármikor véget érhet, még egy kis szürke kisember számára is, és utána már nehéz elmondani, hogy mennyire szeretlek.
Most már tudja, de nem tudja nem késő-e. És tudja, hogy Ő már csak sírni fog éjszakánként.