Hm, de nem ám! És ahogy haladunk az úton, egyre többen lesznek mellettünk. Egyedül tesszük meg az utat, de nem magányosan. Egyedül kezdtük és egyedül is fejezzük be, nem volt és nem lesz díszkiséret.

Így igaz,ahogy mondod. Én is megfigyeltem már vagyis felfigyeltem arra, hogy a kritikus pillanatokban, mindig egyedül kell lenne, egyedül kell megoldanod... bár vannak társak, család körülötted, kikkel együtt élsz, de mégis Van mikor egyedül kell lenned...

Félreértettél. A saját utunkon MINDIG egyedül vagyunk, a társunk a saját útját járja - szintén egyedül. Azért vagyunk társak, mert utunk közel van egyméshoz. (Nem egy!) Egyedüllétünket nem érezzük, mert nem vagyunk magányosak. Fura ellentmondásnak látszik, de ha belegondolsz, az is a mi döntésünk - a miént és a társunké - hogy társak legyünk. Hogy ez a döntés azonos? Hát persze! De ettől még két önálló döntés, és nem egy közös. Az időnkénti egyedüllét igénye tökéletesen fedi ezt az egymás mellett haladást.

Ellentmondás , végülis igaz. Én sem úgy értettem, hogy a társam melém áll és együtt kell döntenünk mindenben. De van mikor azonos a döntés..
Azt hogy együtt élünk, együtt utazunk a "vonaton" tényleg külön-külön döntések szüleménye. Én sem s tán senkisem szereti azt, ha megkötik a kezünket. Szeretem a magam útját járni mindig és mindenkor ..... s néha szeretem azt is, ha csak magamban lehetek és azt csinálhatok, amihez kedvem van... ez a saját önállóság, ami kell az egyénnek.... s ebben nem szabad gátoni senkit sem. Ha ez sérül, akkor van az igazi baj.... akkor történnek a válások... (ha rád akarnak erőltetni olyant, mit nem szeretnél, ha megfogják a kezed s nem akarnak engedni, hogy azt tedd mihez kedved van... ha.... s sorolhatnám sokáig... )