Miért van az, hogy annyiszor elgondolom,  milyen jó lenne csak úgy neki indulni és elmenni messzebbre?! Semmi tervezgetés, csak úgy el, amerre az út visz, aztán megállni valahol, szétnézni, esetleg aludni és tovább...

 Régebben sokkal merészebb voltam , sosem gondolkodtam ezen, csak cselekedtem... ma már nem teszem, miért???

Óvatosabb lettem? Megfontoltabb lettem?

De miért?

 Olyan jó lenne még mindig "felhőtlenebbül" gondolkodni...

Miért van az, hogy CSAK elgondolom, de nem teszem meg?! Van egy mondás, miszerint nem álmodni kell az életet, hanem élni az álmokat. Vajon miért nem sikerül megvalósítani EZT az álmot, mikor mást össze tudok hozni...

Az is egy  közismert mondás, hogy az álmodozás az élet megrontója... ezzel egyáltalán nem értek egyet... miért lenne az? Inkább úgy látom, ameddig tudunk álmodozni, ameddig van miről álmodozni addig jó nekünk... Az álmodozás előrébb is visz minket... elhatározásokat hoznuk létre... s azokat igyekszünk megvalósítani...

Volt mikor  megtehettem a gondolkodás nélküli utazgatást , Milyen jó is volt akkor!  Most,n incs lehetőségem, "kezem meg van kötve", ezért hát  megint nagyobb az"álmodozó-faktorom" ...

Vajon, ha lenne lehetőség, akkor MOST elindulnék?!

 Olyan, mintha mindig közel lenne, amit elképzelek , aztán jön a " földetérés" és újra távolabb kerül minden...

Mégis mi az, ami meggátol abban, hogy megtegyem? Meddig ésszerű ambíció és mikortól meggondolatlanság?!

Miért lenne lehetetlen kiruccanni csak úgy akár a szomszédos városba , esetleg  Bécsbe  és sétálni egyet, vagy kihasználni egy akciót és elrepülni Párizsba, beszívni a város hangulatát és ...álmodozni tovább...?

Valahol mélyen tudom a választ a miértekre... gondolom más is így van ezzel...