Vannak dolgok

Nincs tökéletes döntés.

Azért nincs, mert csak egy életünk van.

Így minden döntés egyben valamiről való lemondást is jelent.

Az ember mindig új barátokra lel, ugyanakkor nem kell velük lennie nap nap után.
Ha viszont mindig ugyanazokat az embereket látjuk, akkor a végén életünk részévé válnak.
És ha az életünk részévé válnak, végül még bele is akarnak szólni az életünkbe.
Hogyha pedig nem viselkedünk az elképzelésük szerint, megharagszanak.
Ugyanis mindenki pontosan tudja, hogyan kell élnie a többieknek.
Ezzel szemben soha sem tudják, hogyan éljenek ők maguk.

„A beszédem akkor lesz egy velem,

ha jóakarattal igazat és fontosat mondok annak, akit megillet.”

 Mennyi energiát fecsérelhetünk el, amikor üres szavakat váltunk üres emberekkel!  Sok ilyen ember van, ki csak beszél, beszél, be nem áll a szája, de igazából, ha végiggondolod, vajon mit akar veled közölni.... a sok beszéd után is rejtély marad...  Ezekkel a kapcsolatok egy idő után nagyon  unalmassá válnak... 

 Hallgatunk másokat, de magunkról semmit sem mondunk...Nem is akarunk, mert nem tartjuk érdemessé rá a másikat...

 Sok baj származott már  a fölösleges beszédből.

Ha hallgatni tudtunk, abból soha. Miért van ez? A hallgatás beleegyezésnek számít, mondják az okosok... biztos, hogy így van....????  Én nem hiszem..

Abban viszont biztos vagyok... Nem kötelességünk, hogy mindig szórakoztassunk másokat. Nem fontos, hogy mindig szerepeljünk és érdekesek legyünk.

Meg kell tanulnunk, hogy kinek mit érdemes elmondani. Hallgatnunk is, ha nincs lényeges mondanivalónk.

A száguldó koporsóban öt fiatal utazott, hárman életben maradtak, ketten, egy szerelmespár elhunytak. Mindketten 15 évesen .

Többször is megpróbálták újraéleszteni, de keringése végül összeomlott. Az orvosok egy órán át küzdöttek életéért, de nem volt mit tenni, a szülők hagyták, hogy fiuk kövesse szerelmét, Adriennt a halálba - számol be a Blikk Szabó Imre környezetvédelmi miniszter fiának tragédiájáról.

A bulvárlap úgy tudja, a szülők halott fiuk veséjét felajánlották transzplantációra, hogy segítsenek a bajbajutottakon.

Mint ismert, hétfő este Szabó Barnabás (15) és négy másik fiatal egy BMW-vel, 200 kilométer/órás sebességgel száguldottak Szentendre belvárosban, amikor egy kanyarban megpördültek, egy oszlopnak csapódtak, és egy családi ház kertjében kötöttek ki.

Két fiatal súlyos sérüléseket szenvedett, Petrik Adrienn (15), a miniszter fiának szerelme kirepült az autóból, és a helyszínen szörnyethalt. Az autót vezető K. Krisztián (17) sértetlenül megúszta a balesetet.

A Blikk úgy tudja, a vétkes sofőrnek egy hónappal ezelőtt már volt egy balesete, akkor azonban nem történt rendőri intézkedés. A járókelők egyébként a mostani balesetet megelőzően is felfigyeltek a száguldozó BMW-re, akkor azonban Krisztián még egyedül ült az autóban. Az elsődleges szakértői vélemények szerint az autó kipörgésgátlóját kikapcsolták. A sofőr ellen halálos közlekedési baleset gondatlan okozása miatt indult eljárás.

Az újságnak a tárcavezető fiának az egyik barátja, Viktor azt mondta: Barnabás és Adrienn barátok voltak, de mostanában elmélyült a kapcsolatuk. A lap közli azt a szerelmes verset, melyet Barnabás egy barátnője segítségével írt kedvesének, Adriennek. A verset kifüggesztették oda, ahol a fiú életét vesztette.

A szülők nem kívántak nyilatkozni a tragédiáról, Barnabás édesanyja mindössze annyit mondott: a gyásszal maguk kívánnak megküzdeni.

Egy este egy unoka a nagyapjával beszélgetett, egyszer csak hirtelen megkérdezte:
- Nagyapa, hány éves is vagy?
A nagyapa így válaszolt:
- Hadd gondolkozzam egy kicsit!
A televízió, a gyermekbénulás elleni védőoltás, a fénymásoló gép, a kontaktlencse és a fogamzásgátló tabletta előtt születtem.
Nem volt még radar, hitelkártya, lézersugár és pengekorcsolya.
Még nem találták fel a légkondicionálót, a mosogatógépet, a szárítógépet (a ruhát egyszerűen kitették száradni a friss levegőre).
Az ember még nem lépett a Holdra, és nem léteztek sugárhajtású utasszállító repülőgépek.
Nagyanyád és én összeházasodtunk és azután együtt éltünk, és minden családban volt apuka és anyuka.
Én a számítógép, a kétszakos egyetemi képzés és a csoportterápia előtt születtem.
Az emberek nem analizáltatták magukat, legfeljebb amikor az orvos vér- vagy vizeletvizsgálatra küldte őket.
25 éves koromig minden rendőrt és férfit "uram"-nak szólítottam, minden nőt pedig "asszonyom"-nak vagy "kisasszony"-nak.
Párjuk a galamboknak és a nyulaknak volt, de nem az embereknek.
Az én időmben ha egy hölgy felszállt az autóbuszra vagy a villamosra, a gyerekek és a fiatalok mindenki másnál hamarabb álltak fel, hogy átadják neki a helyüket, de ha állapotos volt, a helyére kísérték és - ha kellett - megváltották a jegyét és odavitték neki.
A nő elsőként lépett liftből ki; alátolták a széket, hogy leülhessen; egy férfi sosem üdvözölt úgy egy nőt, hogy ne állt volna fel, ha éppen ült, kinyitotta előtte az autó vagy bármi más ajtaját, és a férfi segített neki levenni a kabátját.
Bennünket megtanítottak arra, hogy különbséget tegyünk jó és rossz között, és hogy felelősek vagyunk tetteinkért és következményeikért.
A komoly kapcsolat azt jelentette, hogy jóban voltunk unokatestvérekkel és barátokkal.
Ismeretlen volt a vezeték nélküli telefon, a mobiltelefonról nem is beszélve.
Sosem hallottunk sztereó zenéről, URH rádióról, kazettákról, CD-ről, DVD-ről, elektromos írógépekről, számológépekről (még mechanikusakról sem, hát még hordozhatókról).
A "notebook" jegyzetfüzet volt.
Az órákat naponta felhúzták.
Semmi digitális nem létezett, sem órák, sem világító számos kijelzők a háztartási gépeken.
Gépeknél tartva: nem voltak pénzkiadó automaták, se mikrohullámú sütők, se ébresztőórás rádiók. Hogy videomagnókról és videokamerákról ne is beszéljünk.
Nem léteztek azonnal előhívott színes fényképek. Csak fekete-fehér képek voltak, előhívásuk és másolásuk több mint 3 napig tartott. Színes képek nem léteztek.
Nem hallottunk Pizza Hutról vagy
McDonald`sról, se az instant kávéról, se a mesterséges édesítőkről.
Az én időmben a fű olyasmit jelentett, amit nyírtak, nem szívtak.
Mi voltunk az utolsó nemzedék, amely azt hitte, hogy egy asszonynak férjre van szüksége ahhoz, hogy gyereke legyen.
És most mondd, szerinted hány éves vagyok!
- Hát, nagyapó, biztosan több, mint 200! - felelt az unoka.
- Nem, kedvesem, csak 60!

"Mesekönyv."

Gyermeklelkű felnőtteknek – tehát nekem (is).:))

Van benne gonosz prior, kedves apáca, gyógyító javasasszony, ügyeskezű mesterember, szép de rosszindulatú és kevésbé szép de jólelkű legény, ármánykodós mostoha és gondoskodó apa… Szépséges katedrális, ispotály, piacok, kocsmák, szegényes viskók, szállásként szolgáló istállók… Rengeteg bonyolult szerelem, nem kevés… khmm…. középkori szex… 

Ilyen nevek, hogy: Serfőző Dick, Fehérhajú Saul, Talyigás Liben, Csaplár Sarah...

Továbbá megismerkedhetünk néhány korabeli népszokással úgymint elevenen való megnyúzás, akasztás, meztelenül falun való végigkorbácsolás….

  Ken Follett épphogy csak azt nem mondja: "egyszer volt, hol nem volt...", de ezen kívül tényleg a mesékre emlékeztető, kedves és gördülékeny stílusban idézi több évtized eseményeit az 1300-as évekből (hála a fordítónak - Sóvágó Katalin - aki valószínűleg hűen adta vissza az eredetit).

Nagyon tetszik.....

Link :   

 http://www.libri.hu/hu/book/regenyek/kulfoldi_szerzok_muvei/klasszikus_szepirodalom/az_idok_vegezeteig

Sokszor hallottam már ezt a mondatot: ,,a pénz nem boldogít"

Ráérős  perceimben elkezdtem ezen gondolkozni. Bár ne tettem volna.. Nyilvánvaló, hogy minden a pénz körül sürög, forog, mozog.....

Azt is hallani, hogy pénzért nem lehet venni:

szeretetet , szerelmet , egészséget, észt,  viselkedést/jó modort és még sorolhatnám, de ezek általános felsorolások.

 Na lássuk...

Pénz az úr.

 Senki nem mondhatja, hogy  nem volt rá példa, hogy "megvettek" nőt, pasit szeretetért, szerelemért, szexért.....itt  a színészkedés, mint teljesítmény a pénz hatására történt...

...persze a szívből jövő szeretet az teljesen  más...

Egészséges életmód: drága  az étel , ételkiegészítők...  melyekre szükséged lehet, ha egészségesen szeretnél élni . Olyan ára van, hogy az hihetetlen. A minőséget, a jót meg kell fizetni kőkeményen.

Pénz kell ehhez? Teljes mértékben.

Az ész-viselkedés-jó modor nem pénz kérdése. Milliomosan is lehetek lüke  és szegényen is.....

Amennyiben van áramom azt jelenti, hogy befizettem a számlát. Mivel a számlát befizettem, volt pénzem.....tehát ha pénzem  van, mindenem van.......lesarkítva.

Megvan a szívből jövő szeretet, szerelem, minden lelki síkon együtt mozgó fenomenális érzés. De mi a helyzet a földi dolgokkal? Szerelemből nem lehet hitelt fizetni, a boltban nem adnak sem tejet, sem kenyeret..... Állni egy bolt előtt és eldönteni: krumpli vagy tészta....de én krumplistésztát ennék.....ami ugye nem is drága étel....

Felvetődhet a kérdés, mennyire fontosak a földi dolgok.....???

Miért mindig minden a pénz körül forog.....???

A pénz,  nem is fontos, nem is kell.

Hallottam ezt elégszer....

Szerintem pénz akkor nem kellett, mikor nem is létezett.

Ma viszont már kell... szükséges rossz dolog...

Ideig - óráig a lelki sík, a harmónia segít, átsegít dolgokon, de az embert felemésztik teljesen. Megtehetünk sok mindent, és nyilván van, aki tesz is, de nem mindig jár az ember sikerrel.

Hajtjuk a pénzt, mert hajtani kell, a mókuskerék beindul...nem tudunk kiszállni, hajtunk, mert szükség van rá... s nem vesszük észre elfut felettünk az élet... hajtjuk, mert hajtani kell , kényszerből.....

Nem  vágyom kacsalábon forgó palotára.....

Arra vágyom mindössze, hogy az alap földi szükségletek kielégítése egyszerűen meglegyen.

Ne azon kelljen agyalni, hogy: vajon összejön-e a gyerekeknek a tanulásához minden...hogy tudom -e tanítattni továbbra is őket.. hogy tudjam a megszokott életvitelt teljesíteni... mert ugye bár visszalépni senki sem szeret...

Ne azon agyalni, hogy: krumpli vagy tészta?

Nem hinném, hogy ezek nagy dolgok.

 Nagy dolgok ezek vajon?

Nem jó érzés nyugodtan lefeküdni?

Ez talán nem boldogító érzés?

Mondja meg valaki akkor: ,,a pénz nem boldogít"??

Na ne is foglalkozzunk annyit vele, inkább zenéljünk s zenét hallgassunk,

... az kikapcsol...

... az feledtet...

... az ellazít...:))

Egyszer egy Celestino nevű barát elhatározta, hogy remete lesz, mégpedig a metropolis kellős közepén, ahol legnagyobb a szív magánya, s legerősebb a Sátán kísértése. Mert csodálatos a keleti sivatagok, a kőből, homokból és tűző napból való sivatagok ereje, a leggőgösebb ember is rádöbben ott a saját kicsinységére, szembenézve a teremtés mérhetetlenségével s az örökkévalóság szakadékaival; de még hatalmasabb a nagyvárosi pusztaság, a nyüzsgő sokadalom, a sietés, a kerekek, az aszfalt és neonreklámok pusztája, no meg az óráké, melyek mind együtt járnak, egy ütemre, s mind együtt mondják ki, ugyanabban a pillanatban ugyanazt az ítéletet.
Nos, e bús sivatag legkietlenebb pontján élt Celestino atya, az Örökkévalóság imádásának eksztázisában; de mivel híre terjedt bölcsességének, messze földről is fölkereste a sok zaklatott, dúlt lelkű ember, ki tanácsért, ki hogy meggyónjon neki. Isten tudja, hogyan, valami ősrégi teherautóroncsot talált egyszer egy elhagyott kovácsműhely mögött, ennek a szűk s immár teljesen ablaktalan vezetőfülkéjét használta gyóntatószék gyanánt.
Egy szép napon úgy estefelé, minekutána hosszú-hosszú órákon át hallgatta a számtalan bűn többé-kevésbé bűnbánó számbavételét, s épp távozni akart őrkunyhójából, egy sovány, keszeg alak körvonalai bontakoztak ki hirtelen az esti homályból. Alázatos, vezeklő testtartással közeledett a gyónó.
A késői vendég már ott is térdelt az imazsámolyon – csak akkor, az utolsó pillanatban vette észre a remete, hogy pap az illető.
– Mit tehetek érted, papocskám? – kérdezte tőle szokott türelmes, megbocsájtó hangján.
– Gyónni jöttem – szólt amaz, s tüstént belefogott bűnei felsorolásába.
Mármost Celestino atya rég megszokta, hogy el kell viselnie azoknak a személyeknek – többnyire nőknek – a bizalmát, akik afféle hóbortból járnak hozzá gyónni, s a lehető legártatlanabb cselekedetek aprólékos elmesélésével untatják. Ám olyannal, aki ennyire híjával lett volna a bűnnek, nem esett még találkozása soha. A gyarlóságok, melyekkel a papocska vádolta magát, úgyszólván nevetségesek voltak; csupa súlytalan, jelentéktelen semmiség. Mindazonáltal a remete, ismervén az embereket, jól tudta, hogy a neheze még csak most következik, a papocska kerülgeti, mint macska a forró kását.
– Rajta, fiacskám, szedd össze magad. Későre jár, s őszintén szólva kezd hideg is lenni. Térjünk a lényegre!
– Nincs bátorságom, atyám... – hebegte a papocska.
– Mit követhettél el, mondd, mi a csudát? Amúgy igazán rendes fiúnak látszol. Nem hinném, hogy gyilkoltál volna. S a gőg sarával sem igen mocskolhattad be magad.
– Pedig épp erről van szó... – sóhajtotta amaz, alig hallhatóan.
– Gyilkosság?
– Nem. A másik.
– Gőg? Lehetséges volna?
A pap bűnbánóan bólintott.
– Beszélj hát, ki vele, édes lelkem. Noha igencsak nagy volt a mai fogyasztás, nem merült ki teljesen az Úristen kegyelme, azt hiszem, számodra bőségesen elegendő, ami még maradt a raktáron.
Az ifjú pap végre nekiveselkedett:
– Nos halljad, atyám. A dolog igen egyszerű, de irtózatos is egyúttal. Nemrég szenteltek pappá. Alig néhány napja léptem hivatalba, a számomra kijelölt parókián. És hát...
– Ej no, beszélj, fiacskám, mondjad! Ígérem, nem fogom leharapni a fejed.
– És hát... amikor meghallom, hogy „tisztelendő úr”-nak szólítanak... akár hiszi, atyám, akár nem... tudom, nevetségesnek hathat... nos én olyankor boldog vagyok, igen, valami nagy-nagy melegség árad szét a szívemben...
Szó ami szó, igazán nem nagy bűn; a hivők többségének, beleértve a papokat, eszébe se jutna meggyónni. Váratlanul érte így ez a vallomás a remetét is, nem volt rá felkészülve. Szóhoz se jutott egy ideig (ez se fordult még vele elő).
– Hm... hm... értem... nem szép dolog... Ha nem is maga a Sátán az, aki a szívedet melengeti, de kis híja... Szerencse, hogy magadtól rájöttél... S a szégyenkezésed jó jel, remélhetjük, hogy nem esel vissza ebbe a vétekbe... Igazán szomorú volna, ha hagynád, hogy megfertőzze a fiatal lelkedet... Ego te absolvo.
Vagy három-négy esztendő múlva – Celestino atya tökéletesen megfeledkezett közben a fura esetről – újra jelentkezett a pap; gyónni jött megint.
– De hiszen téged láttalak már, ha nem tévedek.
– Nem tévedsz, atyám.
– Mutasd magad... Az ám! Te vagy az, aki... aki élvezte, ha tisztelendő uramozzák. Így van?
– Így – válaszolta a pap, aki ezúttal tán kevésbé látszott papocskának; valamelyest méltóságteljesebb volt az arckifejezése. Különben fiatal volt, meg éppoly sovány is, mint az első alkalommal. És éppúgy fülig pirult.
– Ó, ó... – diagnosztizálta kapásból, s béketűrő mosollyal Celestino – ennyi idő alatt se tudtunk megjavulni?
– Rosszabb a helyzet, rosszabb.
– Ej, ej, végül még megijesztesz. Beszélj hát.
– Nos... – fogott bele irtózatos erőfeszítéssel a pap – sokkal, sokkal rosszabb, mint múltkor... Én... én...
– Bátorság, fiacskám – buzdította Celestino, két tenyere közé fogva a pap kezét. – Lásd, magam is szorongok már, ne kínozz tovább.
– A helyzet a következő: ha megszólít valaki, s azt mondja, „monsignore”, én... én...
– Jólesik, igaz?
– Sajnos.
– Elégtételt érzel, melegséget a szívedben?
– Pontosan.
A remete gyorsan, egy-két szóval elintézte az ügyet. Első alkalommal még meglehetősen érdekesnek látta, afféle különleges esetnek. Most már csöppet sem érdekelte. Szegény hülye lehet ez, gondolta, afféle „szent”, akivel tréfálkoznak az emberek, ugratják. Igazán nem az a fickó, akit váratni kell, hadd sóvárogjon jó sokáig a feloldozás után! – Néhány perc múlva el is küldte, Isten hírével.
Megint eltelt vagy tíz esztendő, a remete ugyancsak vén volt már, amikor a papocska újra jelentkezett. Persze ő is öregedett közben, még soványabb lett, még sápadtabb, a haja őszbe csavarodott. Celestino most meg sem ismerte. De alighogy beszélni kezdett, hangjának színe mégiscsak fölébresztette a szunnyadó emléket.
– Ó, te vagy az a bizonyos „tisztelendő” meg „monsignore”! Vagy tévednék talán? – kérdezte Celestino szokott lefegyverző mosolyával.
– Jó az emlékezőtehetséged, atyám.
– Mennyi idő is telt el azóta?
– Majdnem tíz esztendő.
– És tíz esztendő alatt mit sem változott a helyzet?
– Rosszabbodott, jaj, rosszabbodott.
– Hogyhogy?
– Lásd, atyám... most... valahányszor úgy szólítanak, hogy „kegyelmes uram”, én...
– Nem is kell, hogy folytasd, fiacskám – szólt Celestino birkatürelemmel. – Mindent értek. Ego te absolvo.
Közben ezt gondolta: sajnos az évek múlásával egyre naivabb lesz ez a szegény pap, mind együgyűbb, korlátoltabb; az emberek meg annál nagyobb kedvvel űznek tréfát belőle. Ő pedig, a szerencsétlen, hagyja magát ugratni, még tetszik is neki. Fogadni merek, öt-hat év múlva azzal jön majd gyónni, hogy amikor „eminenciás uramnak” szólítanak, és a többi, és a többi.
Ami pontosan be is következett. Egy évvel előbb, mint várta.
S ismét eltelt – azzal az ijesztő gyorsasággal, amely mindannyiunknak ismerős – jó néhány esztendő. Celestino atya már olyan vén volt, olyan elaggott, hogy reggelenként karjukban vitték a hívek a gyóntatószékig, este meg vissza, az odújába.
El kell-e most mesélnünk, töviről-hegyire, mint jelentkezett újra egy szép napon a papocska? S hogy megöregedett ő is, sápadtabb, szikkadtabb és görnyedtebb volt, mint valaha? S hogy még mindig ugyanaz a lelkifurdalás kínozta? Nem, erre nyilván semmi szükség.
– Szegény, szegény papocskám – üdvözölte őt szeretettel az agg remete -, itt vagy hát megint, hogy meggyónd a régi bűnödet, azt a bizonyos gőgöt?
– A lelkembe látsz, atyám.
– S most mivel hízelegnek neked az emberek? Gondolom, „őszentségé”-nek szólítanak immár.
– Így van, pontosan így – ismerte el a pap, a lehető legszenvedőbb hangon.
– S valahányszor így szólítanak, valamiféle kellemes érzés tölt el, öröm, már-már boldogság?
– Sajnos, sajnos. Meg tud-e vajon bocsájtani nékem az Isten?
Celestino atya csak somolygott magában. Meghatotta ez a kitartó naivság, csökönyös ártatlanság. Egy pillanatra elképzelte a szegény, alázatos, nem túl okos papocska sivár életét valami Isten háta mögötti parókián, a hegyekben, tompaeszű, rosszindulatú emberek között. Szomorú egyhangúságban telnek a napok, hónapok, évszakok, esztendők, ő mind mélabúsabb, környezete pedig mind kegyetlenebb. Monsignore... kegyelmes úr... eminenciás úr... most meg már őszentsége. Gátlástalanul űznek csúfot belőle immár, alpári, otromba tréfálkozásuk nem ismer határt. S lám, ő nem sértődik meg, sőt, a megszólítások, ezek a tündöklő, nagy szavak valamiféle gyermeki boldogsággal töltik el a szívét. Boldogok a lelki szegények, állapította meg magában végül a remete... Ego te absolvo.
Míg egy nap, halálát érezvén közeledni, a vénségesen vén Celestino atya életében először a maga számára kért valamit. Vigyék el Rómába valamiképpen. Mielőtt örökre lehunyja a szemét, szeretné látni, ha csak egy pillanatra is, a Szent Péter bazilikát, a Vatikánt, a Szentatyát.
Megtagadhatták-e a kérését? Hordágyra fektették, s elzarándokoltak vele a kereszténység fővárosába. S mivel Celestino órái immáron meg voltak számlálva, rögtön föl is cipelték a Vatikán lépesőin, s bevitték egy terembe, ahol máz vagy ezer zarándok tartózkodott. Itt lerakták egy sarokba, hadd várjon ő is.
Vár, vár Celestino atya, végre látja, hogy oszlik a tömeg, utat csinál, az óriás terem túlsó végiben Kissé hajlott hátú, vékony fehér alak tűnt fel. A Pápa!
Hogy néz ki vajon? Milyen az arca? Celestino atya világéletében vaksi volt, akár a vakondok, s most kimondhatatlan borzalommal állapította meg, hogy otthon felejtette a szemüvegét.
De szerencsére közeledett a fehér alak, egyre nagyobb lett, míg végre ott állt előtte, igen, pontosan az ő hordágya előtt. Celestino megtörölte keze fejével könnyben úszó, rövidlátó szemét, s lassan felült. Ekkor megpillantotta a pápa arcát. És fölismerte.
– Ó, te vagy az, szegény papocskám, szegény, szegény kis papocskám! – kiáltotta az öreg, nem bírván úrrá lenni felindultságán. S a Vatikán ódon fenséggel átitatott falai közt íme a következő jelenet játszódott le – először a történelemben: a Szentatya s egy Isten tudja, honnan idezarándokolt vénségesen vén, ismeretlen barát, egymás kezét fogva együtt zokogott.

(Telegdi Polgár István fordítása)

A Csillagpor története egy álmos angol falucskában kezdődik, melynek neve Wall. A szó jelentése "fal", mivel a kis település lakóit kőfal védelmezi az otthonaik mellett elterülő természetfeletti világtól. Él itt egy fiatal fiú, Tristan Thorne (CHARLIE COX), aki megígéri szíve választottjának, a falu legszebb leányának (SIENNA MILLER), hogy elhoz neki egy hullócsillagot. Ehhez azonban át kell jutni a fal túloldalára, egy titokzatos királyságba, ahol varázslatos kalandok részesévé válik.
A csodálatos világban, melynek neve Stormhold, Tristan megtalálja a hullócsillagot, és megtudja, hogy az valójában egy fiatal lány (CLAIRE DANES), aki megsérült kozmikus utazása során. Most pedig komoly veszedelem leselkedik rá, hiszen nem csak a király (PETER O'TOOLE) becsvágyó fiai kutatnak utána, akik számára ő jelenti az utat a trónhoz, hanem egy gonosz boszorkány (MICHELLE PFEIFFER) is, aki a csillaglányt arra használná, hogy örök fiatalságot és szépséget szerezzen magának.
A film egyéb szerepeiben olyan sztárokat láthatunk, mint ROBERT DE NIRO, RICKY GERVAIS és RUPERT EVERETT.
 

Aki jobban utána szeretne nézni egy link a port.hu-ról...

Letölthető DVD-re is...

http://www.port.hu/pls/fi/films.film_page?i_where=2&i_film_id=79806

Egy házaspár, a 25. házassági évfordulóján elment Angliába, hogy vegyenek valami szépet. Mindketten szerették az antik tárgyakat, kerámiákat, különösen a teáscsészéket. Az egyik kerámia üzletben megláttak egy szép csészét.
A férj megkérdezte az eladót:
- Meg szabad néznem ezt a csészét? Még sosem láttam ennyire szépet.
A boltos a kezébe adta, és miközben csodálta a mesteri alkotást, a csésze, legnagyobb meglepetésére megszólalt:
- Nem érted, hogyan lehetek ennyire szép?
Tudod, nem voltam mindig teáscsésze. Volt idő, amikor vörös voltam és agyagnak neveztek. Mesterem kiásott, megdolgozott, összelapított, meggyúrt újra és újra, hogy üvöltöttem a fájdalomtól:
- Hagyj békén! - de Ő csak mosolygott, és így szólt:
- Még nem.
Aztán egy gyorsan forgó korongra helyezett és én hirtelen csak forogtam, forogtam, forogtam, körbe-körbe.
- Állíts meg! Szédülök! - kiabáltam, de a Mester csak ingatta a fejét, és azt mondta:
- Még nem.
Aztán betett a kemencébe. Sosem éreztem olyan forróságot! Csodálkoztam, miért akar megégetni. Sikoltoztam. Ki akartam jutni. Láthattam a Mester arcát az üvegen át, és leolvashattam ajkáról, ahogy a fejét rázta:
- Még nem.
Végül az ajtó kinyílt, kitett a polcra. Hűlni kezdtem.
- Most már jobb. - gondoltam.
Aztán mindenütt befestett. A festék szaga rettenetes volt. Undorodtam tőle.
- Hagyd abba! Hagyd abba! - kiáltottam. De csak ingatta a fejét:
- Még nem.
Aztán hirtelen újra visszatett a kemencébe. Nem ugyanabba, mint először.
Ez kétszer olyan forró volt. Úgy éreztem, megfulladok. Könyörögtem, mindent megbántam, sikoltoztam és sírtam. Közben láttam, amint rázza a fejét, és azt mondja:
- Még nem vehetlek ki.
Tudtam, nincs többé remény. Végem van. Kész voltam rá, hogy végleg feladjam, mire kinyílt az ajtó. A Mester kivett, és újra a polcra tett.
Egy órával később elém állított egy tükröt és azt mondta:
- Nézd meg magad.
Amikor a tükörbe néztem, alig tudtam hinni a szememnek:
- Ez nem én vagyok, ez nem lehetek én., ez gyönyörű! Gyönyörű vagyok!
- Szeretném, ha emlékeznél arra - mondta - tudom, fájt, amikor gyúrtalak, gyömöszöltelek, de ha nem teszem, kiszáradsz. Tudom, hogy szédültél, mikor a korongon forgattalak, de ha megállítom a korongot, szétmorzsolódsz. Tudom, hogy elviselhetetlenül forró volt a kemencében, és nem értettél, miért teszlek oda, de ha nem teszem, megrepedsz. Tudom, hogy rettenetes volt a szag, amikor bevontalak mázzal és befestettelek, de ha nem teszem, akkor sosem erősödsz meg, és nem lesz színes az életed. És ha nem teszlek újra vissza a másik kemencébe, nem élhettél volna sokáig, nem lennél elég erős.
Befejeztelek. Olyan vagy, amilyennek elképzeltem, mikor hozzáfogtam a munkához.

Ez az élet . Az én életem, és a Tied. Néhányan a kemencében vagyunk, üvöltve, sikoltozva:
- Engedj ki!
Néhányan épp színesedünk, és ez kellemetlen, majd megőrjít. Néhányan körbe forgunk, és nem tudjuk, hol vagyunk. Csak azt kérdezzük:
- Mi történik velem? Minden olyan zavaros, - és a Mester csak néz, és azt mondja:
- Még nem vagy kész, még nem.
De mi látjuk Őt, és bízunk Benne.

„A szeretet az egyetlen, amit nem kell és nem is lehet mutatni.
Sem mutatni, sem jelezni, sem beszélni róla.
A szeretet meleg, mint a kályha.
Odatartod a tenyeredet, és érzed.
Felé fordítod az arcod, és sugárzik.
Egy ember körül, aki szeret, már légkör van.
Meleg van.”

Az ember megszületik, és máris egy hideg, idegen, rideg világba csöppen, és az első, amit ezen a világon tesz; Sírni kezd.
Aztán odateszik az édesanyjához, és ekkor azt hiszi minden rendben lesz.
És nem tudja, hogy téved, nem tudja, hogy most kezdte el azt a küzdelmet, amely egész életén át végig kíséri.
Aztán felébred és sír. Majd alszik. És újra sír.
És ez váltakozik amíg él, kisebb nagyobb szünetekkel. Az ember vagy „alszik”, vagy „sír”.
Gyermekfejjel rácsodálkozik a világra, nem érti, a felnőttek miért nem értik az egyszerű dolgokat, hiszen a világ vagy fekete, vagy fehér. Tudja, érzi, majd Ő lesz az, aki megváltoztatja ezt az egészet, Ő fogja megváltani a világot.
Szép lassan felcseperedik, és ahogy nő, úgy veszi észre, hogy bizony a világ nem fekete, vagy fehér. Lassan észreveszi, lassan az élet megérteti vele, hogy a szürke szín is létezik. És ekkorra már középkorú, és ekkorra már Ő is beleszürkül a világ szürkeségébe. És tudja, hogy nem Ő fogja megmenteni a világot, hiszen Ő is csak egy kis szürke emberke a sok szürke emberke között. És innentől már csak a túlélésre játszik. Megfeleljen a szürkesége a szürkeségnek. Dolgozik, hazamegy, alszik, dolgozik, hazamegy, alszik. Talán évente egyszer elmennek üdülni, és azt hazudja magának, hogy az élete jó. És ez így megy napról napra, hónapról hónapra, évről évre.
Nyugodt, mert szürke, és nem is gondol rá, hogy a szürkesége változhat. Egyre idősebb, egyre szürkébb, egyre csak halnak meg mellőle az ismerősök, barátok, de nem érzi, hogy neki bármi baja is lehetne. Hiszen Ő csak egy szürke kisember a szürke kisemberek között.
És egyszer elindul dolgozni, és aznap este már nem jön haza. Balesetet szenved. Ostoba nevetséges balesetet. És aznap ez kétszer is az életébe kerülhetne.
Nem hal meg, attól rosszabb. Életben marad.
De ez az élet már más. Mondhatni másodjára is megszületik, de most nem tehetetlen, mint akkor. Most már tapasztalata van az életről. Jó sok. Most már szét tud nézni a világban, és vissza is tud tekinteni.
És amit ott lát, az elborzasztja.
Látja a rengeteg elmulasztott időt, amit nem azzal, nem azokkal töltött, akit, akiket szeret.
Azt látja, hogy a felesége hívja bevásárolni, és azt is látja, hogy Ő nem megy. És látja, amint a Felesége a sötétben, hidegben cipeli a szatyrot, és látja, hogy Ő otthon marad egy ostoba játék előtt ülve a melegben.
Azt látja, hogy a felesége hívja a városba, csak úgy kirakatokat nézni.
És Ő nem megy. Hülyeség, mondja, és otthon marad meccset nézni.
És most, hogy ezeket látja, sír. És tudja, milyen ostoba volt akkor.
Most már tudja, hogy el kellett volna mennie bevásárolni, elvenni a nehéz szatyrot attól akit szeret, és megfogni a kezét, ha már az úgy is üres lett.
Most már tudja, hogy el kellett volna mennie kirakatokat nézni, mert nem a kirakat a fontos, hanem az, hogy együtt legyen azzal, akit szeret. Fogja a kezét, együtt szörnyülködjenek az árakon, hangosan nevessenek a fura holmikon, mert erről szólt volna az a séta, és nem a kirakatokban található dolgokról.
Csak nézi a múltat, és egyre jobban borzad. Szörnyülködik azon, amit lát, és szégyelli magát.
Szégyelli, hogy nem tett meg apró dolgokat annak, akit mindennél jobban szeret.
Most már tudja, mit kellene tegyen, de nem tudja; nem késő-e megtenni.
És egész éjjel csak nézi, ahogy alszik a Felesége, nézi mennyire szép, és egész éjjel csak bocsánatot kér tőle az elmulasztott időért. Azokért az időkért, amikor megbántotta, amikor nem mutatta ki, hogy mennyire szereti, amikor nem volt mellette, pedig mellette lehetett, mellette kellett volna, hogy legyen, hiszen az élet egy pillanat alatt és bármikor véget érhet, még egy kis szürke kisember számára is, és utána már nehéz elmondani, hogy mennyire szeretlek.
Most már tudja, de nem tudja nem késő-e. És tudja, hogy Ő már csak sírni fog éjszakánként. 

„Néha, akit a legjobban szeretünk, úgy suhan el mellettünk az életben, mintha egy szembejövő gyorsvonat lehúzott ablakában állna. Te jobbra robogsz, ő balra, éppen csak integettek egymásnak, dobogó szívvel: - Szervusz! … Szervusz! … Vagy Még? … Én is vagyok! … Isten veled! … Mikor találkozunk? … A választ már nem hallod.

És élsz tovább egy olyan világban, ahol nem a szíved rendezi az emberi kapcsolataidat. Ez nem is baj. Az igazi szeretet olyan, mint az atomenergia. Nem lehet a közelében élni, és veszélyes, ha felszabadul. A mi életünk szerényebb erőkre van berendezve. Testmelegre. Megértésre. Jóságra, türelemre, érintésre, mosolyra. Elfogadásra. Barátságosságra. Megbocsátásra. Szövetségre. Toleranciára. Ez néha kevés, tudom, hogy kevés - mégis a legtöbb, amivel élni tudunk még. Mert a valódi szeretet meghaladja a harminchat fokos testmeleget, s elégeti emberi viszonyainkat. Tényleg jó példa erre az atomenergia. Minden piciny atom magjában benne van. De valami végtelen bölcsesség révén nem szabadul fel. Ott él elrejtve, lekötve, lefokozva, leszigetelve - és ezt a kozmikus energiát, mint durva anyagot, a tenyerünkbe vehetjük. Megtapinthatjuk, zsebre tehetjük, láthatjuk, szagolhatjuk. Nem is tudjuk, hogy egy széndarabban vagy egy érckristályban olyan erők feszülnek, melyekkel egy egész várost hővé, fénnyé lehetne robbantani. Az anyaggá sűrűsödött energia titka ez. Ott szunnyad mindenben és csak egy szerény kis részét adja ki bődületes erejének, ha mondjuk elégeted. Ugyanilyen titok, amikor a szeretet kozmikus ereje lefokozódik és földi szeretetté alakul át. S lesz belőle emberszeretet, anyai szeretet, baráti szeretet, családszeretet, barátság, vonzalom, gyengédség, szimpátia, együttérzés… lesz belőle szelíd sugárzás, ahogy néha nevezzük a szív melege. De lelkünk atommagjában kozmikus erők feszülnek. S ahogy az egész teremtést ez a "magenergia" és az elektromos és magnetikus erők játéka szüli, s a látható, tapasztalható anyagvilág nem más, mint megfagyott energia - úgy a szeretet is hűvösebb, lefokozottabb és élhetőbb, ha földi életünkben megvalósul. S ez így van jól. Harminchat fokos "láznál" többet nem bír el az emberi szervezet. Egy világ hasad szét ott, ahol a szigetelésen átüt az Igazi Szeretet. Így rendült meg és omlott szét valaha a világ legnagyobb hatalma, Róma, így hasonlott meg magával Izrael, s változott meg gyökeresen a zsidó és sok-sok nép családjának története, sőt, az egész emberiség történelme.

De ennél jóval kisebb léptékben is hasonló történik, ha kiszabadul a mélységből ez a vulkanikus szereteterő. 

Egy biztos: ez a Szeretet mely nem múlik el soha. Mert túl van téren és időn. Mindegy hol vagy és mikor látlak. Ha életemben csak egyszer, akkor is szeretlek. Nem kell veled élnem, nem kell naponta látni, érinteni, ölelni, simogatni téged. Elég, ha megpillantlak a vonatablakban. Vagy még annyi se kell. Csak tudni, hogy vagy.”

„A sors maga a kemény szükségszerűség, amely véletlenekben jelentkezett. Minden szó, amit kiejtünk, önmagában véletlen, akármilyen következményekkel is jár. De kövesd csak nyomon kiejtett szavaidat, meg nem gondolt cselekedeteidet, kövesd nyomon a saját tudatos és nem tudatos lelki életedben, … ki fog derülni, hogy nagyon is indokolt volt, hogy ezt vagy azt mondtad vagy tettél.

Saját történetedet meghatározza köröd, társadalmad története, és saját történeted meghatározza, hogy mit mondj vagy mit cselekedj. Hát ha akarod, nevezd véletlennek.”

/ Hegedűs Géza/

A lelki szemeink filmszalagjára rögzített,
tetszőlegesen előhívható pillanatok.
Örök jelenidejű emlékeink, amiket
végig magunkkal viszünk.
A türelem jutalmai.
A türelemé, aminek olykor megadatik
elleshetni a pillanatot:
Amikor a bimbóból, a készülődésekkel teli
sejtelemből kipattannak a virág szirmai:
ahogy az ígéretből kibomlik
a teljesedés.
Amikor a bábból előbújik a lepke
és először mozduló szárnyán megcsillan
a születés hímpora.
Amikor a cseppkő könnyet ejt.
Amikor valaki egyszercsak megnyílik
számunkra görcs, póz, színészkedés,
félelem és félhomály nélkül.
Odahajol hozzánk és az arca, minden
mozdulata, szava és a lelke őszinte.
Kendőzetlen és - mert igaz ott és akkor -
gyönyörű és örök.
Nem szabadna hagyni, hogy az ilyen
közelségek, mint a varázs, megtörjenek.
Óvni kellene őket, oltalmazó kézzel
és eleven szívveréssel éltetni.
Amíg csak lehet.
Mert végig magunkkal visszük őket.

Ma nagyon ráérős voltam   s lazulós hangulatomban   kifestettem ezt a kígyót. :)))

Így sokkal barátságosabbnak tűnik...

Remélem a gazdájának is tetszeni fog!

Ugye tetszik?:))

Na nem csak kígyót festegettem ám, hanem tájképeket is... olyan tengerpartost.... pálmafásat... naplementést...

ma ehhez volt kedvem:))

S a gazdinak  még küldök egy számot is....

Ne félj, nem kell a kígyót bűvölni... hallgatja táncolás nélkül is szívesen...

 Este mindig kertészkedek,  locsolok, körbenézek és élvezem az illatokat.. Általában kint ér a sötét.. észre sem veszem, csak teszek, veszek és már sötét van..

Sose megyek úgy be a lakásba, hogy ne feküdjek egy kicsit  a hintaágyba  és ott ringatózva, élvezzem a buja illatokat, madarak beszélgetését és az este szépségét..

Szeretett cicusom  odafekszik a lábamhoz...

  Őrzi a nyugalmam...

Imádom a tavaszt, de a nyári estéket is kedvelem....

 Mikor már hűvösebb van... kint ücsörgök s bámulok, mélázok azon,  a legszebbek  pillanatok csakis ezek...

Kényeztethetem magam,.. bár gyorsan peregtek a percek, órák és hihetetlen sebességgel a napok, de sebaj várom  a következőt.

Emlékszel még a kicsi hattyú történetére?

Mikor kibújt a hattyú a tojásból , másképpen nézett ki, mint a testvérkéi a kicsi kacsák. Nem volt aranypelyhes, tipe-topa topánkájú.... csámpás volt és szürke, ezért mindenki csúfolta...

Amikor azonban felnőtté vált, elállt a lélegzetük...

Azt hiszem mi magunk is kicsi hattyúk vagyunk..

Furcsaságokat hoz elénk mindig az élet.... de nem kell foglalkozni vele...

Ne bántson sose bennünket a bántó szó, igyekezzünk minél hamarabb  lepergetni magunkról... elfelejteni....s ha ez sikerül  és még  ezután is önmagunk tudunk maradni....akkor büszke hattyúvá serdülhetünk:)